megjelenés dátuma: 2005-11-24 » szerző: rimretro

A hetvenes évek második felében az addig hiánycikkgyárként működő Magyar Hanglemezgyártó Vállalatnál új üzleti stratégiát dolgoztak ki, hogy a felépült dorogi hanglemezgyár részben dollárban felvett hiteleit törleszteni tudják.

A vállalat vezetői - Bors Jenő igazgató és Erdős Péter márkamenedzser és sajtófőnök - a Metronom' 77 táncdalfesztivállal indították el "felülről" elképzelt stratégiájukat, s a keményebb zenei vonalon az akkor már népszerű Piramist választották ki támogatott zenekarnak (Som Lajos kompromisszumkész, "megértő" zenekarvezető volt, ugyanakkor a szórakoztató stílusokhoz a Neoton, Kati és a Kerek Perec, Szűcs Judit, Katona Klári vagy a Color együttes volt a kiszemelt jelölt. Erdősék erre a két - rock-diszkó vonalra - alapozták elképzeléseiket, számításaikat azonban az események keresztülhúzták. A koncertszínpadok előtt hirtelen nagy létszámú tizenéves korosztály (csövesek) jelent meg, s ez a hallgatóság nem akart tudomást venni a hanglemezgyári menüről, hanem a la carte maga választott új bálványokat "vaddisznóskodó" zenekarokat (P. Mobil, Mini, később Beatrice, Hobo Blues Band), s erről a nem várt jelenségről az Ifjúsági Magazin nemcsak rendszeresen tudósított cikkeiben, de egyúttal arra is felhívta a figyelmet, hogy a diszkóra "hiénák" telepedtek, ugyanakkor a felülről erőltetett, hakni- és gagyi-diszkó sztárok túlzott szerepeltetése inkább ellenérzést, mint szimpátiát kelt.

A hanglemezgyárban az ifjúsági sajtó kritikai hangvételét természetesen nem nézték jó szemmel, s a "popcézár", akit a háta mögött viszont csak Peti cicának hívtak, hamarosan (1979) magához hívatott. Meg akart "kóstolni", ki az, aki keresztbe tesz cikkeivel a vállalati üzletpolitikának, s miközben támadja a hazai diszkósztárokat, népszerűsíti a "vaddisznóskodó", kemény hard rockot játszó zenekarokat? A látogatás beszélgetésnek indult (ki vagyok, mit akarok?), szűk cellaszerű szobájában azonban a nagyhatalmú popcézár hamarosan előadásba kezdett. A fal melletti fotelek egyikében húztam meg magam, ő pedig előttem le-föl sétálva ismertette nézeteit, aztán pedig rátért arra, hogy mennyire veszélyesek az írásaim, mert lovat adnak nemcsak a zenészek, hanem a közönség alá is, ami pedig olyan társadalmi nyugtalansághoz vezethet, ami beláthatatlan következményekkel jár. A P. Mobiltól és a csövesektől így hamar eljutott Buchenwaldig, majd 1956-ig, aztán egy lendülettel Aczél elvtársig, majd a társadalmi konszolidáció megvédésének szükségességéig. Amit szerinte a rockzene, illetve az ifjúsági sajtó néhány munkatársának meggondolatlan viselkedése már komolyan veszélyeztetett.

Erdősnek nagyon lesújtó véleménye volt a befolyásolható és buta zenészekről (akik pénzzel és pinával bármikor megvehetők), és a még butább fiatalokról, akiket nagyon könnyű manipulálni, s ha ezt rossz ügy érdekében teszik - lásd ismét ifjúsági sajtó káros tevékenysége - akkor neki az ellen kötelessége fellépni. Természetesen az okos kompromisszumok híve, s bizonyos benne, hogy a KISZ KB lapjának munkatársa képes belátni, hogy mai szigorításaink holnapi szabadságaink alapját képezik. Ezért arra kér, hogy a jövőben ne keltsek írásaimmal fölösleges indulatokat, s arra nézve is volnának ötletei, hogyan lehetne a lap és a vállalat közötti kapcsolatot megerősíteni. Tudná támogatni - poszterekkel, nyereménylemezekkel, koncertjegyekkel, információkkal stb. - az olvasók kiszolgálását, de természetesen cserébe a vállalat által menedzselt előadók sikerének előmozdítását kéri.

Óvatos felvetésemre, hogy a nyilvánvaló közönségigény ellenére miért a diszkót támogatja, azt felelte, hogy a magyar fiatalok nagyobb része kerüli a szélsőséges magatartásformákat, s az ő igényeiket is ki kell szolgálni. A beszélgetés további részéből aztán gyorsan kiderült, hogy a popcézárnak valójában alig van fogalma a hetvenes évek végének poptrendjeiről, zenéiről, előadóiról. Nem ismeri, nem látta a Szombat esti lázat, nem hallott a Bee Gees-ről, Donna Summerről és a többi aktuális sztárról, de nincs fogalma a hard rockról és heavy metálról sem, s az aki később Tóth Dezső miniszterhelyettesnek súgott, értetlenül állt nemcsak a Deep Purple, de a Clash, a Dire Straits vagy a Police neve hallatán is. A hazai pop-rockzene mindenható ura nemcsak botfülű volt, de abszolút tájékozatlan is bizonyult. Súgó emberekre hagyatkozott, akik közé szívesen bevett volna. Ezt finom csomagolásban értésemre is adta, mondván mi egyet akarunk, csak más eszközökkel dolgozunk. Ebben maradtunk.

Hasonló ügyben még egyszer találkoztunk. Akkor Czippán György főszerkesztő-helyettessel ültünk Erdős foteljeiben, s egy szinttel feljebb a társalgás lényegében hasonló témakörökről folyt. Alku nem kötetett. Az Ifjúsági Magazin pedig épp olyan bűnbak lett, mint az Erdősnek nem parírozó zenekarok. Hamarosan kitört az ún. rock-diszkó háború, s miközben a koncertekre tízezrek jártak és a Magazin példányszáma is 300 ezer fölé került, Erdős megkezdte a zenészek és újságírók befeketítését. 1980-ban ezek után aligha véletlen, hogy a Fekete bárány-koncert az IM hathatós támogatásával jött létre a Hajógyári szigeten.