megjelenés dátuma: 2005-11-24 » szerző: Veress Jenő

Doktor volt vagy újságíró? Tudós vagy bohóc? Mind együtt és külön-külön is. De leginkább jelenség. Utánozhatatlan, olyannyira, hogy soha senki még csak meg sem próbálta utánozni. Ő volt a Verespalibácsi fiataloknak, időseknek.

Megadatott a barátsága, sőt a majdnem névazonosság miatt a "pótapa" titulust is nekem, illetve magának adományozta. Pedig korántsem az volt, inkább csak idősebb víg cimbora, még ha fél évszázadnyi korkülönbséget mutatott is a naptár. Megjárta a poklok poklát, Radnóti a közelében halt meg - így mesélte.

Fiatal fotóriporter voltam, amikor megismerkedtünk. Ő is így kezdett valaha. Valamikor az ötvenes években hagyott föl vele, ahogyan mondta, megoldhatatlan feladat elé állították. Úgy szólt az elvtársi ukáz, hozzon képet, amin az látszik: a traktor kerekei békét dübörögnek. "Avagy áll a gróf az ablakban és az anyjára gondol" - mondta és hivatást váltott. Újságíró lett. Negyven is elmúlt, amikor beiratkozott az orvosi egyetemre. Hírlapírói vénája és doktori címe birtokában szinte egyik napról a másikra "szabadította rá" magát a tiltott területre. Az orvos válaszol című rovata tette hatalmas példányszámúvá a KISZ lapját, a Magyar Ifjúságot. A szexológia forradalmára, a nyilvános orvoslás és a fékezhetetlen humor ötvözetének utolsó úttörője lett. Szerkesztőségi szobája búcsújáró hely volt. Kollégák, olvasók, ismerősök és ismeretlenek zsúfolódtak nála nap mint nap.

Rendszeresen ő volt a szerkesztőségi mikulás. És a sajtócsemeték sosem értették, mitől gurguláznak, pirulnak, hahotáznak a szülők, midőn a piros csomag mellé szólt néhány szót. Egy emelettel lejjebb, egy másik szerkesztőségben lényegesen konvencionálisabban én osztottam az ajándékot. Aztán kettesben, piros gúnyában én álszakállal, ő a valódival elindultunk a városba. Mindenkihez volt néhány szava és én légszomjjal küzdve röhögtem végig ezeket a felejthetetlen december hatodikákat.

Beteg volt a szíve. Fiatal korában több orvos is figyelmeztette, vigyázzon magára, mert könnyen megállhat a "ketyegő". Akik ezt mondták, már mind meghaltak, emlegette nevetve. Hatvanon túl tanult meg autót vezetni. Előtte velem tétette el azokat a leveleket, melyekben azt tanácsolta, hatvanon túl senki ne tanuljon autót vezetni. Orvosi tévedés, mondta. Gombóc volt az akkori prűd hatalom torkán. Se kiköpni, se lenyelni nem tudták. Történelmet írt azért, hogy utána elfelejthessék. Generációkat okosított ki a szexualitásról, tudván, soha nem bocsájtják meg neki, mennyit segített. Amikor az idők szele fordult, meghallotta: az új főszerkesztő ki akarja rúgni. Soha többé nem tette be a lábát a redakcióba. Otthon nevetett azon, hogy az ifjú titán annyit sem tudott: soha nem áll a szerkesztőség alkalmazásában. A hiánya miatt fellépett hirtelen pánik több utódot is bevitt a laphoz, de Az orvos válaszol életérzés mindörökre elveszett. Verespalibácsi aztán könyveken dolgozott, előadott, s örvendett, ha látta, hallotta, hogy - stílszerűen - nem hullott terméketlen talajra a szexuális ismeretek magva. Folyton ösztökélt, lépjek a nyomába. Végezzem el az orvosit, abból baj nem lehet. Átvehetném tőle a stafétát. (Ha most belegondolok, nem lenne késő, ő is ebben az életkorban kezdte.) Verespalibácsi volt az orvostudomány hofigézája és a humor barnardprofesszora. Egyszeri, megismételhetetlen és valóban pótolhatatlan. Anna néni, hűséges társa bölcs belenyugvással és nagy szeretettel viselte a vén kujont. Ismerve őt, biztosan így búcsúzott az élettől: a távozás hímvesszejére lépek.

Pali bácsi odaát is nagy szükség lehet rád!