megjelenés dátuma: 2005-11-24 » szerző: Szántó Gábor

Az Ifjúsági Magazin első száma - 1965 őszén - a Zalai Hírlap riportereként került a kezembe. Elképedtem: így is lehet újságot csinálni? Nyomban előszedtem a fiókból, és postára adtam azt a riportot, amelyet egy kezdő zenekar kuncsorgásáról írtam. (A fordításra megkért tanártól kaptam meg véleményezésre a levelüket, amelyben az akkor már világhírű Beatlestől akartak egy ajándékgitárt koldulni a srácok, hosszan nyafogva arról, hogy Magyarországon esélyük sincs ilyesmihez hozzájutni. Ami nem volt igaz, mert ugyan méregdrágán, de már akadt a jobb boltok kirakatában gitár.) Hol élsz te? - korholt féltő gonddal s önmagát is védve néhai főnököm. - Az egyik zenész apja a megyei pártbizottságon dolgozik, az elvtárs tajtékozott, amikor elolvasta a kéziratot, nálunk ez a büdös életben nem jelenhet meg!

Megjelenhetett viszont pár hónappal később az Ifjúsági Magazinban!

Nem sokkal azelőtt, hogy a középső poszter Beatles-fotója miatt, felidézve a folyóirat "nyugatmajmolásra" ösztönző írásait, a KISZ Központi Bizottsága kirúgatta a szerkesztőség összes renitensét. Én se maradtam ezután sokáig zalai újságíró. "A megyét lejárató országos publikációért" és néhány "negatív hangvételű" riportomért a következő Sajtó-napi ünnepség szónoka, a párt megyei első titkára pohárköszöntőjében személyesen szíveskedett megdorgálni. "Üdvözöljük az építő kritikát, de elvárjuk az elvtársaktól - mondta széles mosollyal -, hogy óvakodjanak az ellenség malmára hajtani a vizet az állítólagos szennyes kiteregetésével!" Utálom a pezsgőt, erre pedig amúgy se innék - tettem le a poharat. Másnap reggel azzal fogadott a lap főszerkesztője (remek lábú, de kiöregedett focistaként nevezték ki a napilap élére, amúgy rendes pasas volt), hogy "sajnálom, ugye nem lep meg, hogy átküldették a Kiadóból a munkakönyvedet?" Persze, mondtam, felmondtam az albérletet, már becsomagoltam, elköszönni jöttem. Megyek az Ifjúsági Magazinhoz.

Ködös óhaj volt csak, blöff, minden realitás híján. Azt se tudtam, hol van a szerkesztőség. És ami fontosabb, azt sem, hogy Budapestre hazaköltözve hogyan maradhatnék a pályán. Ahol bizonyítványt szereztem, az újságíró-szövetségben adtam le az életrajzomat és az álláskereső kérvényt, mit sem tudva arról, hogy az egy sóhivatal (megjegyzem, ma is az). A pártközpontban dőlt el, hogy ki lehet, és hol lehet újságíró. A lapok főszerkesztői, a Kiadó vállalatok vezetői is csak javaslatot tehettek, a felvételt a felügyelő pártszervezet (az ifjúsági lapoknál a KISZ KB agitációs-propaganda osztálya), a magasabb beosztásba való kinevezést pedig még magasabb szinten (a KISZ Központi Bizottságánál a Titkárság) hagyták jóvá. Erről senki sem világosított fel, pedig háromtucatnyi napilapnál, hetilapnál, folyóiratnál "külsőztem" három évig. Amolyan hályogkovács módjára viszont a Központi Múzeumi Igazgatóság propagandistájaként létrehoztam egy folyóiratot, a "Múzeumi magazin" egyszemélyes szerkesztőségének "főszerkesztője" lettem. Kicsit nagyobb méretű volt, mint az Ifjúsági magazin, de ahhoz hasonlóan "négyzet"-formátumú, s még hangvételében is utánozni próbáltam a rendkívül népszerű, "populáris" ifjúsági folyóirat stílusát. A muzeológusok világa - érthetően - konzervatívabb annál, hogy ez tessék, néhány hónappal később a felügyelő minisztérium "Múzsák"-ra keresztelte át a magazint, én pedig a MÉH Tröszt propagandistájaként ("Gyűjtsd a vasat és a fémet, ezzel is a békét véded") alapíthattam újabb lapot, egy a "másodlagos nyersanyagok" gyűjtését szorgalmazó és felhasználását propagáló kiadványt.

Aztán egy "funkció" segített sínre kerülni. Az újságíró szövetségnél néhány volt évfolyamtársammal megalakítottuk a "fiatal újságírók szakosztályát". Ennek egyik vezetőségi tagjaként ismerkedtem meg a Magyar Ifjúság főszerkesztőjével. Többünknek lehetőséget adott arra, hogy külsősként publikáljunk a KISZ KB hetilapjában is. Néhány héttel később - a szokásos "káderezés" után - engedélyt kapott arra, hogy felvegyen. Remek három év következett. Igazi műhely volt a Magyar Ifjúság szerkesztősége. Jártuk az országot, két-három napot is eltölthettünk egy-egy riport "anyagfelvételével", nem kellett kapkodnunk. Komolyan vettük a hivatásunkat, és súlya is volt annak, amit leírtunk. Amikor pedig "otthon" voltunk, tényleg otthon voltunk a szerkesztőségben, reggeltől estig. Vertük az írógépet, és pihenésként hármas-négyes alkalmi csapatokban lejártunk a "Rétesbe", megittunk két-három rumoskólát és beszélgettünk. Bizony: volt időnk beszélgetni. A csajokról, a politikáról, a munkáról. Veszekedtünk is, de nem maradt meg másnapig se a harag, egy banda voltunk. Ma is összeölelkezünk, ha találkozunk. Barátok maradtunk.

Remek emberek dolgoztak ott a 70-es években, többen lettek később - nem protekcióval, hanem alkalmasságuk okán - másutt, az egyre szabadabb hangú sajtó vezető munkatársai, főszerkesztői. (Sorrend nélkül, hiányosan, csak ahogyan most eszembe jut, néhány név: Baranyi Ferenc, Ivanics István, T. András Emil, Maros Dénes, Takács István, Somos Ágnes, Dési Péter, Somfai Péter, Völgyi Vera, s meg ne feledkezzem az Ifjúsági Magazin egyáltalán nem kényelmes főszerkesztői székébe büntetés-jellegű gesztussal "lenevezett" kollégámról-elődömről, Király Ernőről.) Az egyre szabadabb hangú sajtó - írtam, hát igen: sok mostani mesebeszéd ellenére a lapok többségénél dolgozóknak nem volt munkaköri kötelességük hazudni. Viszonylag jó a memóriám (és az archívumom), egy kezemen meg tudom számolni a "tabutémákat". Azokat is fokozatosan sikerült ritkítanunk. Nem konfliktusok nélkül, de nem is ellenségesen. A szocializmus meglehetősen naiv híveiként a rendszer jobbításának szándékával merészeltünk időről-időre a funkcióban levő percemberkék, a "hivatalos direktívákat" vakon szajkózó pártbürokraták akaratával is szembeszegülni.

Említettem már, az Ifjúsági Magazin alapító főszerkesztőjét, Gaál Ferencet és szinte valamennyi munkatársát alig tíz hónappal az első szám megjelenése után kirúgták 1966-ban. Nem váltotta be a funkcionáriusok reményeit (ha jól emlékszem, az "Ifjúkommunista" című közlöny-jellegű, olvashatatlan mozgalmi rizsával megtömött folyóirattól áthelyezett), jobb sorsra érdemes utódja, Gerő János sem. A harmadik főszerkesztő a Népszabadságtól átirányított Gerencsér Miklós volt, aki konzervatív, "vonalas" irányba próbálta visszanyomorítani a Magazint, középszerű költőcskék-írófélék dolgozataival - és nem érdemes szépíteni: az ifjúságot alig ismerő, gyanakvással kezelő, az ifjúsági szubkultúrát pedig kimondottan utáló kifakadásaival nem tudta maga mellé állítani, "megrendszabályozni" az amúgy kis létszámú szerkesztőség tagjait, de nem nyerte el a KISZ-vezetés tetszését sem. Akkoriban, néhány évre, a lap népszerűsége kicsit visszaesett, a "mozgási energiája" ugyan az olvasottsági statisztika élén tartotta, de nem tarthatták igazán eredményes agitatív orgánumnak. Mindkét főszerkesztőnek "külsőztem", de néhány riport publikálása után megszakadt a kapcsolatunk. Mert nem tűrtem, hogy megkérdezésem nélkül "belepiszkáljanak" az írásaimba. Ezt más lapoknál, később sem tűrtem, ma sem engedem meg. (Miközben szerkesztőként ez volt az én gyakorlatom is. Mentségemre szóljon, nem a szerzők tudta és beleegyezése nélkül. És hozzáteszem: előfordult, hogy nem volt igazam!)

1974-ben Király Ernőt "nevezték le" a Magazin főszerkesztőjévé. A Magyar Ifjúságnak akkor két főszerkesztő-helyettese volt, egyikük Ernő, aki a hetilap márciusi ünnepi cikksorozatában 1948-ról emlékezve, az oroszok "negatív szerepét" emlegette. Tudomásom szerint erre reagált "átirányításával" (a Magyar Ifjúság főszerkesztő helyettesi posztjának jelentősebb súlya volt, mint az Ifjúsági Magazin főszerkesztői funkciójának) az úgynevezett áthallásokra érzékeny politikai vezetés. Ez már - hadd emlékeztessek az első főszerkesztő durva kirúgására - az engedékenyebb (és ügyesebb) káderpolitika jele volt. Ernő irányításával kezdett visszafiatalodni a Magazin, s amikor 1974 őszén maga után hívott helyettesének, már megint nagyon népszerű volt az ifjúság körében. Három éven át segíthettem neki, akinek megvannak a régi újságok, visszalapozhat: olvasható, tisztességes, jó újságot csináltunk. Egyetlen "balhéra" emlékszem csak (több - ma már szót sem érdemlő - volt), a "majmos" riportra. A hazai drogozás kezdetének "szipuzásáról" írtam 75-ben egy riportot (már akkor ijesztő adatokkal a rendőrség ifjúságvédelmi osztályának vezetője látott el, titoktartást kérve), s mert úgy gondoltuk, hogy az ifjúsági lapban nem átkozni, hanem "cikizni" érdemes a gyilkos divatot, fotóriporterünk, Urbán Tamás barátom ötlete nyomán (mellesleg jegyzem meg, valamivel korábban együtt derítettük ki például az Ifjúsági Park vezetőinek disznóságait, s miután a Magyar Ifjúság főszerkesztőjének volt mersze közölni is a riportot, tekintet nélkül a "Szocialista Hazáért" kitüntetése miatt támadhatatlannak hitt helyzetben levő funkcionárius korábbi érdemeire, az illető börtönbe került.) Az évekig fiókban maradt íráshoz az Állatkert akkori vezetője - egyetértve céljainkkal - kockáztatta egy kismajom egészségét: megengedte Tamásnak, hogy ragasztós tubust adjon egy fintorgó majom mancsába, azok a képek illusztrálták (volna) a riportot. Az egyik tabu-témát feszegettük ("drog ugyanúgy nincs a szocializmust építő Magyarországon, mint prostitúció" - próbálta elhitetni a hivatalos politika), a kézirat közlését a lapgazda KISZ megtiltotta. Mentem protestálni a pártközpontba, ahol a felnőttebb illetékesek bólogattak: tényleg akadnak a bajnak jelei, a cikk is hasznos lehetne, de előbb intézkedni kell, aztán semmi akadálya megírni, hogy sikerült a "nyugatról begyűrűző" jelenséget csírájában leküzdeni. Türelem, - mondták - visszatérünk a témára. A következő két évben kétszer küldtem el illetékes elvtárshoz az egyre aktuálisabbá váló kéziratot, a válasz ugyanaz volt: türelem.

Ezután három évet a kispadon tölthettem: a Magyar Ifjúság tudósítójaként kelet-Németországban és nyugat-Berlinben. Hétről-hétre, olykor napról-napra hidegbe-melegbe merítkezve ingáztam a korántsem demokratikus kapitalizmus és a kimondottan diktatórikus szocializmus német rendszerei között. Kevés tudósítást küldtem, a "testvéri" német ifjakról és kékinges jelmezbe öltöztetett mozgalmukról (a testvéreit, ugye, nem maga választja az ember) csak jót lehetett publikálni, a körkörös falak közé szorított nyugat-berliniekről pedig azt is alig. Ami pedig az NDK-ban dolgozó tízezernyi magyar vendégmunkás életét illeti - a kiküldetést elsősorban egy róluk szóló riportkönyv terve miatt vállaltam -, hamar kiderült, hogy cigányként kezelik őket (néhol lakóhelyüket drótkerítéssel vették körül), és sok hasznos hozadéka ellenére is alapjaiban egy ifjúság elleni - nem állítom, hogy tudatosan elkövetett - bűntett alanyai. Kiérződött ez néhány riportomból (pedig óvatos szerkesztőim mindig beillesztettek néhány "baráti" jelzőt a szövegeimbe), ezért a nagykövetség illetékese hamarosan arról tájékoztatott, hogy hazai "odaföntről" nem támogatják a könyvvel kapcsolatos elképzeléseimet. S mert ellehetetlenítették a tisztességes munkát, kispaddá vált külhoni munkahelyem, tanulságos szemlélődéssel és szapora vendégfogadással múlt az idő. Sok kollégám táborozott szinte szállodaként üzemeltetett szolgálati lakásomban az Alexander-Platzon, és nem kevés funkcionáriust is (hadd ismerjék meg a protokoll-találkozók után a valóságot) fuvaroztam keresztül-kasul Berlinen, ahol többségük kíváncsiságát leginkább a mieinknél jobb és olcsóbb holmikkal büszkélkedő áruházak, és a környezetüknél őszintébb hangulatú kocsmák elégítették ki. A fontosabb elvtársakat átfuvarozhattam nyugat-Berlinbe is, ahol méginkább az áruházak (és a szexklubbok) kínálata iránt mutattak - nem publikus - érdeklődést. Érthető volt, magánemberként (egy-két kivételtől eltekintve) normális fickók voltak, sose éltem vissza a bizalmukkal. Jórészt ennek, "a kapcsolatoknak" tudható be, hogy még haza se jöttem, máris kineveztek az Ifjúsági magazin főszerkesztőjévé.

Nem öröm ezt elismerni, de hozzátartozik a kórképhez: a kapcsolatok többet nyomtak a latban, mint a tehetség, a rátermettség. Ebből következett az a helyzet, hogy a főszerkesztők többsége újságíróként gyöngébb muzsikus volt (némelyikük önkritikusan másokkal íratta ritka dolgozatait), mint az általa irányított írástudók, és a lapokat szakmai szempontból a helyettesük szerkesztette. Az üzemek, a termelőszövetkezetek többségében hasonló volt a fölállás: az igazgató, az elnök a megbízott "hatalom", a melót a szakmához értő helyettesek irányították. Némi vigaszt jelentett, gyógytapaszt az önérzetemen, hogy a kivételek közé tartoztam, jó újságíró voltam. Amit, persze, vitathatnak azok, akiket rövidebb-hosszabb macerák után eltanácsoltam a Magazintól. Ráteszek még egy réteget a kép negatívjára: már főszerkesztő-helyettesként sem nyertem el az Ifjúsági Magazin gárdájának szeretetét. Amikor pedig kineveztek a főnökükké, akadt, aki kimondottan utált. Nem ok nélkül, ennek tudatában voltam akkor is. Kizárólag az érdekelt, hogy jó, hogy hasznos, hogy tisztességes legyen a produktum. Folyamatosan ösztökéltem, noszogattam a kollégáimat, s akik nem váltak be - jórészt a KISZ küldte őket a nyakamra -, azokat a próbaidő után kegyetlenül eltanácsoltam. Az se okozott álmatlan éjszakákat, hogy mi a lapgazda funkcionáriusok véleménye, éveken át sikerült megosztani őket, és győztesen vagy ejnye-bejnyével kikerülni az összeütközésekből.

Tapasztaltabb harcos voltam többségüknél. Tisztában voltam azzal, hogy a tisztességes munkánál több energiát követel a munka lehetőségeinek megteremtése. Röptében képes voltam már - a "vezetett vezető" nélkülözhetetlen trükkje volt - a hivatalos szövegek fordulataival megkérdőjelezni a hivatalos szövegeket. A szerkesztőségben viszont nem voltam jó taktikus. Mert nem taktikáztam. Egyik legnagyobb hibám volt, hogy a jó teljesítményt feleslegesnek véltem dicsérni. Természetesnek, alapvető követelménynek tartottam a jó munkát, a szerkesztőségi lapértékeléseken szinte kizárólag a tévedésekkel, a hibáinkkal foglalkoztam. Amelyeket, persze, a KISZ KB-ban rendszeresített főszerkesztői értekezleteken igyekeztem - több-kevesebb sikerrel - dicsérendő produktumként elfogadtatni. Erről azonban nem számoltam be a kollégáimnak, "ha siker, az a mienk, ha balhé, az viszont az enyém" - tartottam magam előd-kollégám, Király Ernő szavaihoz. (Jut eszembe: leváltásában némi szerepe volt egy olyan írásnak is, amely távollétében néhány meztelen nő fotójával illusztrálva került nyomdába. Amikor szabadságáról visszatérve - jó érzékkel - gyanította, hogy a mozgalmi prűdség nem hagyja ezt szó nélkül, ő mondta: ha dicséret lesz, az a tietek, ha balhé lesz, azt én viszem el. Ezt idéztem akkor is, amikor 1980 tavaszán hazatérve eszembe se jutott leállítani a "Fekete bárányok" koncertjét, amelyet a lap "rock-tanár"-nak becézett főszerkesztő-helyettese, Czippán György szervezett. Sok ezres kamasztömeg csápolt Nagy Ferónak és a többieknek az óbudai szigeten. Ahol nem volt egyenruhás rendőr, és mégsem volt semmi balhé. Igaz, a szigetre vezető híd bejáratánál "kölcsönvettük" a srácoktól a piásüvegeket. Aztán az egyensúly érdekében "Béke-hajó" koncert-utat szerveztünk a Dunán, egy kevésbé renitensnek tartott zenekarral.)

Akkoriban még nem voltam jó szerkesztőség-vezető. További megbocsáthatatlan hibám, hogy nem bizonyultam csapatjátékosnak, nem foglalkoztam azzal, hogy lépést tartanak-e velem, mögöttem állnak-e a kollégáim. Érzékelnem is kellett ezért, hogy a KISZ-szel és a "felnőtt" sajtó támadásaival folytatott vitáim lényegében magán-harcok voltak, némelyik kollégám újra és újra abban reménykedhetett, hogy útilaput kötnek a talpamra. Jó érzés, hogy hozzátehetem: jóval későbbi leváltásom után többségükkel megint baráti lett, ma is az a viszonyom. Ha a módszert nem is, az eredményt igazolva látják, a születését követő első tíz hónap után az a tizenegy év, amit az Ifjúsági Magazinnál töltöttem, a folyóirat második, hosszú fénykorszaka volt. Nem csak szórakoztattunk, segíteni, hadd fogalmazzak magyarul: sok szülő és sok antipedagógus mulasztásait pótolva nevelni is próbáltuk olvasóinkat. Nem csak szövegeléssel! Csónakos, kerékpáros, sátras táborozásokat szerveztünk, havonta több száz levélre kaptak normális választ, havi fogadó-óráinkra csapatostul jöttek a tinédzserek. A srácok szerették a magazint, bíztak bennünk (1987-ben már 340 ezer példány fogyott el a lapból), a KISZ és a párt vezetői pedig megtűrték, szükség esetén - elsősorban a mundér miatt és saját felelősségük megkérdőjelezésének kivédése érdekében - még azt is vállalták, hogy segítenek túlélni a támadásokat. Egymást érték ezek a 80-as években. Ahogy akkor többen megfogalmazták: "szexuális szabadosságot generáló" levélsorozataink és vitazáróim miatt (ilyen volt például a "Hogyan vesztetted el a szüzességedet?" "Egy vagy mindegy?" "Hűség", meg a többi tényfeltáró levélsorozatunk, és valamennyi vitazáró publicisztika). Egy akkor még nevesnek számító író kötetnyi dühkitörése a Magazint a világ legmocskosabb ifjúsági lapjának, engem pedig a magyar ifjúság megrontójának volt szíves címkézni az Élet és Irodalom, a Kortárs, a Kritika hasábjain, beillesztette soronkövetkező kötetébe, elmondta ezt a Kossuth Rádióban, idézte őt a Szabad Európa, szóval nagy ricsajt csinált.

A következő övön aluli ütéseket a Népszabadságtól kaptuk (a cikk szerzője az ifjúság megrontójává léptetett elő), miután nem húztam ki a "trágár" szavak felét Boros Lajos "Sakálok" című kisregényéből, ami egy átlagos rockzenekarról és csápoló közönségéről adott reális képet. Berecz János volt éppen - átmenetileg és büntetésből - az akkor legfontosabb napilap főszerkesztője, néhány nappal később vállalta, hogy (helyreigazító megjegyzések nélkül, tehát szerkesztőségi állásfoglalásnak is betudható módon) közli a válaszomat arról: ugyanúgy nem ismerek trágár szót, mint gyilkos fegyvert, trágár csak a szövegkörnyezethez nem illő kifejezés, és az emberhez méltatlan tett lehet. A következő nagyobb csapás - feledve a rendszeres szúrkapiszkákat - megint a párt hivatalos orgánumától jött: az IM kiskönyvtárának újabb darabjaként publikált Nemere-kötet miatt. A sci-fi novellák és "az áltudományos eszmefuttatások" úgy felhergeltek egy konzervatív öreg kollégát, hogy ő is megpróbálta ránk robbantani a Kárpát-medencét. Nem volt szerencséje, a kibontakozó Népszabadság-vitában véleményének alig akadt támogatója. Archívumomat lapozgatva most is elképedek, mennyi igazoló jelentést, statisztikát, válaszlevelet kellett írnom. Honnan volt ehhez időm, energiám, már fogalmam sincs. Az utolsó csaták egyike már csupán belterjes pengeváltás volt 1987-ben. A nagy testvér, a Komszomol küldött egy ereklyét a KISZ KB-nak azzal, hogy hordassák körbe az országban. Egy ronda műanyag tartóban állítólag a Nagy Októberi Szocialista Forradalomban és a II. Világháború honvédő csatáiban életüket áldozó szovjet hősök csontszilánkjait és vérét őrző maroknyi föld volt. Ha igaz ez, ment fel bennem a pumpa azon a tanácskozáson, ahol a KISZ vezetői szorgalmazni próbálták az akciót és propagandáját, akkor a "csontszilánkjaikat" ereklyeként végigfuvarozni az országon vállalhatatlan, gyalázatos, primitív ötlet, hányingerem van!

Új szelek kezdtek fújni, jórészt diplomás karrieristák ültek a korábbi mozgalmárok székeiben, leginkább az érdekelte őket, hogyan tudnának kifarolni a mozgalomból. Nem egy közülük sokszoros milliomos ma már, elszabotálták az akciót. Összeadták viszont sok zűrt okozó múltamat és remélt jövendőjük vállalkozási terveit, az egyenleg - viszonylag békés - szakítást hozott. Elég volt, bólintottam magam is, amikor áthelyeztek főmunkatársnak a Képes 7-hez. Jókora csomaggá nőtt időközben a felnőtt olvasóknak szánt mondandóm, ideje volt megszabadulni a szerkesztés, a szerkesztőség-vezetés terheitől. Végre megint újságíró, riporter lehettem teljes munkaidőben és azon túl, lelkesen szórtam a borsót a falra. Mert azt gondolom, Vörösmarty kételyét a "haladás" igazolta, a világ nem ment előbbre a könyvek által. Az újságok által még kevésbé. Pláne manapság, a bulvár-hülyeségek egész tömegeket néhány osztállyal lejjebb süllyesztő dömpingjében. Megtapasztaltam, átéltem a sajtónk züllését. A rendszerváltást megelőző hónapokban egy rövid életű "Világ-újság"-ot szerkesztettem, aztán egy horgász-magazint, dolgoztam a Reform-nál, a Pesti Riport-nál, a Blikk-nél, a Mai Nap-nál, mindenütt belebotlottam az egyre alacsonyabbra helyezett lécbe. Egy riportkötetem juttatott végül a "Polgárőr magazin" egyszemélyes szerkesztőségébe, ahol megint hasznos munkát végezhetek. Távol a pártpolitikától, a vacak kis szenzációkat és sztárocskákat gyártó nyomdatermékektől, megújult a hitem, hogy néhány olvasót sikerül valóban tájékozottabbá tenni, elgondolkodtatni, mozgósítani.

És ha negyven fölötti riportalanyaimmal ismerkedve (KISZ-tag volt szinte mind, és a Magazin olvasója) megemlítem néha, hogy egykor az Ifjúsági Magazint is szerkesztettem, gyorsan szövődik köztünk bizalom. Emlékeznek arra a lapra, és megpróbálnak olyanokká visszaváltozni néhány percre, amilyenek fiatalként voltak. Rangot jelent ma is még - elmondhatja sok kollégám -, hogy a néhai Ifjúsági Magazin munkatársai voltunk egy ideig négy, három, vagy két évtizeddel ezelőtt.