megjelenés dátuma: 2005-11-24 » szerző: Lékó Eta

Sajtólevelezőként dolgoztam 1983-tól tíz éven át az Ifjúsági Magazin szerkesztőségében. Ma csupán hiányos emlékezetemre hagyatkozhatom, amikor arról a tíz évről szólok. Memóriám tudatosan szelektív, elkerülöm a felbukkanó rossz emlékeket.

Ez idő alatt sok százezer levelet olvastam, sokszor tízoldalasakat, rendszereztem, szemléztem, megjelenésre előkészítettem. A havi háromszázezer felett eladott példányszám, az ennél is magasabb számú olvasottság (lapunk egy-egy példánya körbejárt a baráti körökben), a megjelenő anyagok témája, sokakat levélírásra késztettek. Különösen vitasorozatainkhoz kapcsolódóan. Általában havi 3-5000 levél érkezett, de a több hónapig tartó viták idején nem volt ritka a havi 15.000 levél sem. Halála után is köszönet Móró Éva kolleganőnknek, aki ilyenkor kétszer is elment a postára naponta, és a szétválogatásban is segített. A pontos kimutatásokat az aktuális főszerkesztő kapta kézhez, a másolatokat a laptól való távozásomkor átadtam utódomnak.

A különböző témájú levelek egy része válaszra várt: kezdetben és mindvégig megtartva hozzám a "lelki levelek" tartoztak, majd a pályaválasztási, együttesek elérhetőségét kérő, barátokat kereső levelek is kolléganőm, Csörgő Anikó távozása után, a levelek témaköreihez tartozó rovatok megírásával együtt. (Válogatott magánügyek, Kedves IM, Barátokat keresünk, Ördög a falon). Csak a megválaszolt lelki levelek száma havonta meghaladta a 300-at. Ehhez csend, nyugalom szükségeltetett. A feltételek 91 végén, az új tulajdonos megjelenésével oly módon változtak, hogy két évet bírtam ki csak azért, hogy bebizonyítsam: a magyar ember érti a dolgát, teherbíró és bizony másnak hasznot hajtó munkavállaló. Megszűnt a külön szoba, egy hodályba kényszerítve minden munkatárs egy légtérben dolgozott, az örökké működő fénymásológéppel, a megállás nélkül csörgő telefonokkal stb. A lap szépült, színesedett, de tartalma egyre kevésbé volt vállalható számomra, bár a munkaköröm nem változott. Sok megvalósítható ötletemet "eltemettem" és tíz kemény, örömteli év után felmondtam akkor, amikor ez létbizonytalansággal járt. Azóta egészséggel-betegséggel foglalkozom a felnőtt sajtóban és a könyvkiadásban.

A levélírók kétharmada lány volt, a fiúk ritkábban ragadtak tollat, leggyakrabban katonaidejük alatt, de személyes problémájuk súlyosabb volt, mint a lányoké. Sok esetben kevésnek éreztem a levélben adható választ, s ezért a Pegazus vagy Hintaló irodalmi rovathoz hasonlóan minden rovathoz megszerveztük a fogadóórát, délután négytől-nyolcig, de sokszor még tíz órakor is a szerkesztőségben voltunk. A folyosón magukba roskadt, vagy éppen nyüzsgő tizenévesek vagy a húszas éveik elején járó fiatalok reménykedőn várakoztak sorukra: szerteágazó okok miatt támaszt, választ, bátorítást, valós reményt és konkrét segítséget igényeltek tőlünk, akikben bíztak, akiket hitelesnek tartottak, s akiknek írásait folyamatosan várták hónapról-hónapra.

Szomorúan olvastam, ha valaki azt írta: "Te vagy (mármint az IM) az egyetlen barátom, csak tehozzád fordulhatok, csak te segíthetsz rajtam" stb. Ezer ember sem képes annyiféle bajt kitalálni, ahányféléről írtak leveleikben. A nyolcvanas évek derekán, az egyik levélben azt kérdezte egy tanyán lakó 18 éves lány, hogy meddig köteles apja szexuális igényeit kielégíteni, mert vőlegénye már ezt, egyre erőteljesebben kifogásolja. Volt teendőnk bőven! A szülőkkel, pedagógusokkal, iskolai házirenddel, tanulással kapcsolatos problémák rendszeresek voltak (gondolom, ma is így van), ezeknek is sokféle oka volt, és egyénre, helyzetre szabottan kínáltunk megoldásokat. Baráti és párkapcsolati gondok tették ki a levelek nagyobb hányadát. A pszichológiából ismert - a tizenévesekre jellemző - általános megállapítások ezen levelek íróira is érvényesek voltak: Például önismerethiány, hibás önértékelés, téves testséma-kép, végletes gondolkodás, valamint a valahova, a kiválasztott valakihez tartozás eltúlzott igénye. Igyekeztünk levélben és a lapban önismeretüket elmélyíteni, problémamegoldó képességüket és technikáikat gyarapítani. Vitatkozni, érvelni, gondolkodni, elvonatkoztatni, tetteik, szavaik következményeit felmérni, azt vállalni segítettünk nekik. Gyakorlásként táborokat szerveztünk, de a részvételért meg kellett dolgozniuk, vitákban való, egészség- és sportnapi részvétellel. Utaztunk, ha nagy bajt sejtettünk és akkor is, ha esküvőre hívtak. Állítom, hogy diófát ültettünk, kezdetben az árnyékáért, majd a tápláló termésért.

Örömmel olvastam, amikor ilyen levelet kaptunk: "Kedves IM! Sikerült! Londonban vagyok babysitter, egy kedves családnál. Most jó a sorom, s az angol nyelvvel is haladok." - írta egy kis faluból származó cigánylány, aki részeges apja és a kezdődő munkanélküliség elől menekült! Egy másik levélből arról értesültünk, hogy nevelő otthonban, majd nevelőszülőknél nevelkedett lány - tanulmányait követően - megvalósította vágyát és könyvtáros lett. Sok-sok hasonló levelet kaptunk. Ezek egyéni sikerek, a személyben rejlő lehetőségek, melyek érvényesítésében segíthettünk. Ritkán, de kaptunk egy-egy témánkkal kapcsolatosan kritikai észrevételt is, sőt volt egy fiú, aki több lapszámot elemzett, igaz, ezt már kérésünkre tette. Korát meghazudtoló éleslátás, pontos fogalmazókészség jellemezte, s észrevételei segítették munkánkat. Úgy tudom, ma újságíró, filmkritikus. Egy másik levélíró soraira is sokáig emlékezni fogok: többszöri levélváltást követően, mely párkapcsolati problémát rejtett, azt a választ kaptam, hogy elégedetlen válaszaimmal, teljesen másként látom a történteket (naná, hiszen idősebb, tapasztaltabb voltam és szakirányú végzettségem mellett ez elvárható) és nem ír többet. Három év szünet után megírta, hogy szó szerint az történt, az következett be, amit felvázoltam válaszleveleimben. Ez az a pont, amikor az ember nem örül igazának, mert a célom az volt, hogy megkíméljem a csalódástól. A történet mindkettőnknek tanulságos volt, mert van, amit az ember csak saját kárán képes megtanulni, a fontos az, hogy többet ugyanazt a hibát ne kövesse el. De nálam okosabbak állítják, hogy az emberek képesek újra meg újra azonosan hibázni.

Mindezek ellenére hiszem, hogy a hibák többsége kijavítható, hogy segítő kezet nyújtani emberszabású feladat. Máig vállalom, hogy a magam gondjai mellett másokéval hivatásszerűen foglalkozzam, működő vagy nem működő hivatalos ifjúságpolitika keretén belül vagy azon kívül. Az annyit emlegetett, éppen aktuális "olvasói igények" kielégítése mellett, szerintem minden lapnak minden olvasóját fontos és lényeges ismerethez kellene juttatnia, ahogyan tettük mi, IM-esek, akkor, amikor tehettük. Biztosan nem véletlen az, ha szóba kerül, hogy az IM-nél dolgoztam, fiatalosan megcsillan a harmincas/negyvenes fogorvos, autószerelő, buszsofőr, informatikus, cukrász, fodrász szeme, s az enyém is. Mi egy húron pendültünk.