megjelenés dátuma: 2012-03-15 » szerző: Szerényi Gábor

Nem veszélyes? Urbán Tamás feszült arccal az utat nézi. (Ebből nem derül ki semmi, mindig feszült arccal néz.) Vezeti az autót, figyel. Min járhat az esze? Pár hete beköltözött egy börtönbe. Engedéllyel. Szerinte csak úgy lehet hiteles fotókat készíteni, ha teljesen benne él a rendszerben. Megszállott fotóriporter. Jóban van a rendőrökkel, szót ért a bűnözőkkel. Nem riad meg semmitől. Mániája a munkája.

Kissé riadtan figyelem, hogy "megyünk ki a béketáborból." (Ez is egy jellemzően a Kádár rendszerhez kötődő szöveg. Egy mai fiatalnak már meg kell magyarázni, hogy milyen politikai helyzetben használtuk.)
- Drogos gyerekek? - próbálom kipuhatolni, kikhez is megyünk voltaképp. Baljósan kivilágítatlan úton robogunk. A jegenyefákat is mintha egy Hitchcock film díszleteiből válogatták volna. Valahol a dunakeszi vasútállomás közelében kanyarodunk le. Urbán végre odalök egy varázsszót.
- Nyugi.
- Ja, jó.
Már megszoktam, hogy úgy építi a riportokat, ahogy Haydn komponál. Megfelelő időben a megfelelő billentyűt lenyomni. Se többet, se kevesebbet nem mond, mint amennyi éppen kell. (Ettől még az ideg szétveti az embert mellette, de utólag rendre kiderül: megéri.)



- Ez valami hajléktalan tanya? - fürkészem aggodalmasan a pislákoló fényű, inkább sötéten komorló házat. (Holott akkor még nem hallottam az élve eltemetők krimijéről.) Erős festékszag csap meg, ahogy belépünk - hahó! - a félig nyitott ajtón.
- Na, éppen majdnem elmentünk! Hoztatok bort? Kamera van? Mert akkor felvehetnétek egy folyamatot, ahogy készül a mű! Feketébe öltözött, nagy ezüst keresztet, bőr karkötőket viselő, hosszú lófarokba font hajú, szakállas, villogó szemű, vidám sámán-figura fogad barátságosan. A gyér villanyvilágítást többfelé égő gyertyák lobogása teszi sejtelmessé. Mindenütt festmények.
Olyan sűrűn a falra akasztva, mindenfelé odatámasztva, hogy gyakorlatilag mintha nem is lenne festetlen felület. Csorgatva, fröccsentve, szinte szétkaszabolva a színek. Falon, padlón, asztalon. Még a tányérokon lévő ételmaradék is festettnek tűnik, a boros, sörös palackokkal együtt.
- Pantha rei! - kurjantja a lófarkas sámán - becenevén Jimmy, (valódi nevén Dóka László) - vígan, kezében festékszóróval. - Minden folyik, minden mozgásban van! (Láthatóan elemében él, hiperaktívan nyomja a szöveget körötte üldögélő társainak.) - Nyomsz egy spanglit? - csettint barátian.
Ő a vezér. Mindenki szabadon azt fest, amit akar, de kétségkívül ő a meghatározó, helyi erős egyéniség.



A kusza, kaotikus törmelék minden darabja potenciális műtárgy-részlet. Kibelezett zongora, ketrecroncs, rózsaszín-foltos rohamsisak, szétrohasztott, zöldellő gumikesztyű, cintányér, sőt még egy bebalzsamozott levescsont is a művészi leltár része.
Igaz féktelen dadaizmussal tombolnak, nem törődve azzal, hogy a művészettörténetben esetleg mindez már évtizedekkel korábban megszületett. Ha így is lenne, nem számít, nem törődnek vele.
Urbán beszáll egy ezressel a közhangulat-javító alapba, néhányan elmennek teli palackokat beszerezni. Addig ő a világítással bajlódik. (Lássák a mi olvasóink, hogy milyen exkluzív képes riportot kapnak a pénzükért!)
- Tizenhat évesen jártam egy rajzszakkörbe, egy öreg, hórihorgas, alkoholista tanár, tuti fazon, ütötte a fejemet - mereng el Jimmy, - amit akartam, azt csináltam. Hülyeségeket firkáltam, hagyta kiélni a vadulásaimat, kipörgettem magam nála - vázolja fel egy kétséges, de lehetséges pedagógiai attitűd hatásait. - Ráálltam erre az életvonalra, szabadon élni, és nem kötődni sehová, a modell az élet, több nem érdekel.
Nem beszél a vakvilágba. Nyomban meg is mutatja, hogy megy ez.
Elővesz egy "félkész" alapot, egy játékbabát. Sárgás tömítőanyaggal körbehabosítja, elkezd rázni egy festékes sprayt, méregeti a születendő műtárgyat. A társaság érdeklődve figyeli, - Urbán fotózza is különböző szemszögekből, - Jimmy élvezi a helyzetet.



Beszél a műhöz. (A műanyag baba már a festett falapra erősítve.)
- Most jön egy zöld, egy csík a horizonton? állatok és növények... aztán egy kis rózsaszín szépelgés, mert kell szépelegni? és aztán összerondítani! Így!... Na, be van tépve? a baba? kell ide egy spangli - (cigarettát ragaszt a képbe.)
A hangulat fokozódik. Senki nem szól bele Jimmy művészetébe. Csupa rokonlélek. Hasonló világnézet. Életfilozófia. (Noha ezeket a kifejezéseket nem használják.)
A háttérből a "Skizofrén fagyiblokk" zenéje szól: csörömpölés, sikolyok, monoton dobolás. Jimmy szerint ez a "lelki önkarbantartás" része, merthogy a zenét is ők készítik maguknak. - Nem lefixálni az életet! Ez az alapszabályom. Egy rétegnek dolgozom, a barátaimnak, zenésztársaimnak, akikkel ráérzünk arra, mi az, ami bennünk van. Szegény vagyok, de igazából addig vagyok igazán gazdag, ha nem rutinból akarok festeni...
Urbánra nézek. Szokás szerint szemkontaktussal jelzi, hogy részéről kész az anyag. Az olajfestéktől, hígítótól, ismeretlen vegyszerektől nehéz levegőben gyorsabban fárad a szem. Különben is, már mindent láttunk.
Az autóban visszafelé azon gondolkodom mit felejtettünk ki. Egy nyugtalanító jelenség, a település szélén álló házacskában festi elszántan a közízlésnek felfoghatatlan képeit. A tapasztalatok szerint, kezdeti idegenkedés után környezetük - ha nem támad konfliktusuk - elfogadja egy ilyen ártalmatlan csodabogár különcségeit. Végülis a művészet egyfajta menlevél. (Vajon mivé lesznek ambíciói évek múlva? Betöri az élet szükségeivel? Csoda történik és felfedezik?)
Urbán csak hallgatja az autóban száguldva Pest felé, amiként próbálom monologizálva rendezni gondolataimat. Végül csak annyit mond:
- Holnap odaadom a börtönben készített fotóimat. Jó lenne, ha a következő lapba írnál róluk.
(A cikk 2011-ben megjelent a hirado.hu oldalán.)

A szerkesztő kiegészítése: A cikkben szereplő Jimmy (Jim), 2008-ban saját portréfilmjének készítése közben hunyt el. Az index hírportál videórovata az alábbiak szerint emlékezett a neves underground performer életművére.