megjelenés dátuma: 2011-08-05 » szerző: Szerényi Gábor

A lenti cikk a minap jelent meg a hirado.hu oldalán. A szerző az Ifjúsági Magazin 1991 szeptemberi számának egyik cikkére emlékezik. Az eredeti cikket itt olvashatod PDF formátumban.

- Voltál már szatír? - kérdezte Krisztina, a főszerkesztő egy délelőtt a lapindító értekezleten.
- Még nem - feleltem bűntudatosan, érezve, hogy szakmai képzésem még korántsem teljes.
- Akkor most leszel - és belelapozott egy francia ifjúsági képeslapba, az ötletek kimeríthetetlen tárházába. (A szerkesztőségi hangulat feszült volt, az utóbbi hónapokban nem igazán sikerült bomba sztorival kirukkolni. Az olvasói levelek özönlöttek ugyan, de rendre csak az ügyeletes sztárok intim titkairól érdeklődtek. Küldtek be írásokat is, vers kísérleteket, dalszövegeket, nem kevesen szerettek volna maguk is híresek lenni? Így, vagy úgy. Vagy bárhogy.)
Az ötlet innen jött. Nyakamba akasztunk egy látványos fotós felszerelést, és elmegyek a nagybetűs életbe. Leszólítok lányokat, felajánlom nekik, hogy címlapon szerepelhetnek. Szédítem őket mesés ajánlatokkal, kattogtatom az üres fényképezőgépet, s megnézem meddig hajlandók elmenni, hogy híressé legyenek általam.
- Na jó - kezdtem azzal, hogy ellenkeztem -, nem vagyok én egy Günter Wallraff. (Aki, ugye török vendégmunkásnak álcázva magát készített tényfeltáró riportot.) És soroltam ellenérveimet. (És ha Tamás megint fotózza, ahogy szélhámoskodom, azt észre fogják venni, s akkor már nem is csalás, mert tényleg benne lesznek az újságba!)
Hiába ellenkeztem.

Urbán Tamás felelősségérzetemre épített. (Egy tudósítás szerint egy magát hivatásos fotósnak kiadó szatír elcsalt egy tizenhét éves lányt, azzal a csábszöveggel, hogy szenzációs képeket készít róla egy szép helyen, messze az erdőben. Az ócska trükköt a lány elhitte, és lelkesen indult a férfivel az ismeretlenbe.)
- Na jó - adtam be végül derekam -, eleget voltam már "rendes ember", kipróbálom az ellenkezőjét. (De csak játszásiból!) Egy pillantás a tükörbe: borostás vagyok, hajam csapzott, a ruha gyűrötten lóg rajtam, a mosolyom ördögi - egyszóval félelmetes vagyok. (Csak a szemem riadt egy kicsit.) Mindent megpróbálok, hogy megnehezítsem akciónk sikerét. Elindultunk Tamás kocsijával, az álcázásnak magunkkal vitt félig arab lány, Szeula bátorított: "Ne izgulj, engem naponta leszólítanak, tegnap is egy fiú azt mondta, egy komoly magazinnak akar lefotózni. Na persze, átláttam rajta." Bólintottam, ez lesz az én szerepem is. Én sem vagyok igazi fotós, csak úgy fogok viselkedni. Leszólítom a lányokat, elcsalom őket - hová is? -, ja, csak ide a Vajdahunyad vári Anonymus szoborhoz. Közben persze kábítom őket valami nagy dumával. És persze beszéltetem őket. A ligetben látszólag nincs nagy kockázata szóba állni ismeretlennel. Mindenfelé sétálgatnak emberek. (Inkább én voltam indiszponált, valahogy nem akarózott produkálni magamat. "Gyerünk, gyerünk, szólíts már le valakit!" - sziszegte, mint a kísértés kígyója, Urbán kolléga, - "mit bénázol!?" Könnyű neki! Ő csak azt veszi filmre, amit én művelek.) Őgyelegtem, úgy vizslattam a lányokat, mint potenciális áldozatokat. Nem kell, hogy szép legyen, vagy érdekes. Áldozat legyen. Eltűnődtem, s megsejtettem valamit abból az ördögi szenvedélyből, ami a viktimológusok, az áldozatok lélektanát kutató szakemberek tárgykörébe tartozik.

- Szervusztok, bocsánat, hogy megzavarom a sétátokat, de volna egy feladat, amihez a segítségeteket szeretném kérni - meglepetten hallottam saját szavaimat, hogy milyen barátságos, megnyerő és bizalomgerjesztő a hangom. Mire a mondat végére értem, a szemükből kiolvastam, hogy jönni fognak mind a ketten. Szájukhoz kapták a kezüket, mintegy megfogni a boldog nevetést. "Juj, de izgi! Reggel még nem is gondoltuk volna, hogy délutánra címlapon szerepelünk!" Szerényen mosolyogtam, s tovább nyomtam a süket szöveget. Hogy milyen nehéz jó címlapot tervezni. ("Tudjátok, nem elég egy csinos arc, a szépség belülről jön, ahogy Goethe, a nagy német költő mondja: schönheit kommt aus inner.") Igazi szélhámos mentalitás. Nem is Goethe mondta, valami osztrák parfüm reklámon olvastam, de jól hangzik, s kapóra jön a kábításhoz, fitogtatni a műveltséget, illetve annak illúzióját. (?Van a lapunkban fotó-képregény, láttatok már olyat? Ott a szereplők párkapcsolati történeteket játszanak el, ha beváltok oda is bekerülhettek.? Fokoztam tovább a kezdeti izgalmat. De óvatosan későbbre terveztem, hogy felvessem: "mennyire vagytok vállalkozó kedvűek" Mert a képregényben előfordul, hogy félmeztelen jelenet van. Persze kulturált, ízléses, művészi színvonalon.)
- Szeretnénk a szerkesztőségben minél hitelesebb munkát végezni - szőttem tovább ravaszul a hálót -, nehogy az olvasó azon kapjunk minket, hogy csak kitalálunk fordulatokat. Például milyen nehéz úgy megszólaltatni minden szereplőt, hogy hiteles legyen. Csak néztek a lányok áhítattal, miközben felvezényeltem őket a szobor mellé, s kezükbe adtam egy-egy vörös, cukros nyalókát, mint kelléket a fotózáshoz.
- A legkínosabb lehet egy kitalált szó is, ami nem stimmel a szereplőhöz, a jelenethez! Úgy! Kicsit hajolj oda Anonymushoz, mintha tőle kaptad volna a nyalókát. Ez az, most jó a fény is! - instruáltam rendületlenül alkalmi modelljeim, bízva abban, hogy diszkrét távolságból az igazi fotós dokumentálja bohóckodásom.
- Vállalnátok szerepet ilyen képregényben? - szegeztem a már előpuhított lányoknak a kérdést. Bólogattak szaporán. Jó. De - folytattam pici hatásszünet után -, a történetekben előfordul, hogy van csókolózási jelenet. Néztek gyerekszemmel, kezükben a ragacsos cukorral.
- Érthető, hogy nem mindenki vállal ilyet - kapaszkodtam a nyakamban lógó fotós masinámba. - Ti se döntsetek elhamarkodottan.
Úgy döntöttem, hogy egyelőre ennyi elég is lesz. Fölbolydítva az ifjú lelkek. A becsvágy és a hiúság elhintett kicsiny magja immár önmagától is tovább fészkelődik. (Én csak tudom: hiú és becsvágyó vagyok. Még a hátamnak is jólesik a másik, a rejtett kamera kattogása.) Egy füzetlapra még feliratom velük, hogy: "Engedélyezem fényképem közlését." Név, cím, dátum.

A betervezett terjedelemhez még legalább hat becserkészett riportalany kellett, így pihenés nélkül vetettem magam újabb áldozatok felé. ("Tamáskám, a szatírok szakszervezete nem ír elő kötelező kávészünetet a hivatásos szélhámosoknak?") Ha egy üzlet beindul... Szépen sorban állnak kötélnek a leszólított lányok. Egyre gazdaságosabban forgatom a szót. Én kezdeményezek, de máris úgy trükközök, mintha voltaképp én tennék szívességet.  Egy szőke lány kifejezetten lecsap a lehetőségre. ("Engem már fotóztak újságnak. Ha akarod, elmegyek a műtermedbe is" - villantotta szemeit.) Már kezdtem elhinni, hogy ellenállhatatlan vagyok. Ekkor a véletlen azért kicsit rámpirított. Egy vagányabb küllemű, fekete bőrdzsekis lány egyáltalán nem hatódott meg.
- Hol a papír, és mennyit fizet?
- Milyen papír? - képedtem el, és eszem ágában se volt előhalászni újságíró igazolványomat.
- Máris pénzt kér, még el se kezdtünk semmit - vesztettem el egy pillanat alatt magabiztosságom -, és ha nem sikerül a felvétel?
- Na, mindjárt láttam én, hogy maga nem profi fotós, azoknál olyan nincs, hogy nem sikerül a felvétel, ez az egész egy gajfer!
Megdöbbentem, hogy nem ismerem ezt a szót, noha nagyon ismerősen hangzott. Valószínűleg a lényeget kapta el: ez simli. (Urbán Tamás döcögve és elégedetten nevetett. Filmre vette a jelenetet.)

("Ezt a szégyent! Megmondani nekem, hogy nem vagyok profi fotós! Az ostoba! Pedig tényleg címlapra került volna!") Túlérzékeny lelkem viszont máris gyógyírt kapott. Az egyik lány a közelben lévő anyukájához hívott, hogy engedélyt kérjen. Villantottam hát egy elbűvölőnek szánt mosolyt a kedves mama felé, aki pillanatnyi habozás után azt mondta: "Itt a másik lányom is, ő nem mehetne?"
A végeredmény az lett, hogy valamennyi lány - nyolcan, együtt - a magazin címlapjára került. Anonymus járt a legjobban, ő nyolcszorozva debütált a borítón. A riport végén pedig felszólítottuk az alkalmi modellkedésre hajlandókat, hogy ne legyenek gyanútlanok?