megjelenés dátuma: 2011-04-09 » szerző: Urbán Tamás

Két felejthetetlen, hatalmas piros rakétaporszívót, a szovjet ipar remekeit, anno együtt választottuk, vásároltuk, és cipeltük Bergendi Pistával a Krasznaja Plosagy (Vörös-tér) macskaköveit koptatva. Transzfer a gummolásból a Junoszty szállodába, hogy majd évtizedekig emlékeztessenek mindkettőnket nagy szovjet kalandtúránkra, melyen 1977 tavaszán vehettünk részt.

Amikor Ferihegyen becsekkoltunk a moszkvai gépre, szerintem senki nem gondolt arra, hogy milyen megpróbáltatások várnak ránk a következő napokban. Az biztos, hogy az a néhány nap, amit a nagy országban eltöltöttünk, adott ízelítőt: miért kell tisztelni azokat az embereket  - apáinkat, nagyapáinkat -, akik lehúztak néhány évet Szibériában, igaz nem jószántukból. Mi kivételes bánásmódban részesültünk, egy delegáció tagjaiként érkeztünk a szovjet fővárosba, majd mentünk tovább a távoli Szibériába. Kelet bevételét repülővel kezdtük, amely kicsi volt és zsúfolt, az állóhelyeken utazók lába között csirkék cikáztak. Ezután különvonatra váltottunk, mely három kocsiból állt. Amilyen rövid, olyan lassú volt a szerelvény. Két személyszállító és egy nyitott tehervagon döcögött velünk a Bajkál-Amúr frissen épült vonalán, XIX. századi tempóval. A két személyvagon közül csak az egyikbe jutott fűtés, így biztosítva, hogy jól összeszokott, összenyomorgatott csapatként érkezzünk meg a tajga egy pontjára, ahol buszra tereltek bennünket. Órákig tartó döcögést követően álltunk meg szibériai végcélunk kapujában: Uszty Ilim monstre betonbejáratánál.

Az utóbbi években többeket kérdeztem, hallott-e valaki Uszty Ilimszkről? Bizony senki nem emlékezett már hazánk fiataljainak hősies küzdelmére, mellyel kivették részüket a tajga megszelídítésében, nemzetközi ifjúsági tábor keretében. No, az ott résztvevőknek próbáltunk április 4-e alkalmából kikapcsolódást nyújtani (ez a dátum szintén magyarázatot kívánna, de félek, hogy akkor az egész újraírt történelmünkről kellene szólni az írásnak, s nem a mi 33 fős KISZ által - már megint egy ismeretlen fogalom - szervezett kultúrdelegációnk távol-keleti hódításáról).

De átadom a szót Bela Kuna-nak, azaz  Kun Bélának, akinek feltételezésem szerint Bela Kuna csak az álneve volt. Emlékeim szerint a szocialista-hős forradalmárról, Kun Béláról nevezték el a kint tevékenykedő magyar brigádot.

- 1976 aug 9-e és 1977 dec-4-e között, dolgoztam kint Szibériában, egy nemzetközi építőtáborban, és több mint 400, igen jól olvasod, több mint négyszáz levélben igyekeztem leírni a mindennapjaik  történéseit. Ezek a levelek, és még kb 270, amit a feleségem írt nekem, megközelítőleg hasonló részletességgel az itthon történtekről, a mai napig megvannak.

Ez a beírás 2006. szeptember 19-én jelent meg az Index, Ki járt '78-ban Uszty-Ilim-ben? című topikjában.

1977 április 4-ei ünnepségre 33-fős küldöttség jött Uszty-Ilimszkbe Mo-ról. Az ünnepség du 3-kor kezdődött a Granada filmszínházban (fa-városrész), ide buszokkal vittek bennünket. Kitüntetések, jutalmak, stb, utána kezdődött a kultúrműsor. A Rajkó zenekar kezdett, utána a KISZ Központi Művészegyüttes tánckara szerepelt. Először fiúk-lányok együtt, majd csak fiúk, utána lányok üveges tánca, a végén fergeteges cigánytánc. Már nem tudom ki volt az a színésznő aki verset szavalt, utána Dinnyés lajos (akkor még) poll-beat énekes egy szál gitárral saját dalait adta elő. Ezután szünet, s utaán következtek a Bergendyék. néhány szenzációs Beatles világslágerrel indítottak, aztán jöttek a saját számok. Szerintem a két legjobb az Oroszlán (Oroszlán Szonja színésznő apja) és a Demjén Rózsi volt, de a többiek is kitettek magukért, bár igaz, a kisebbik Bergendy alig állt a lábán, olyan másnapos volt. Szóval, szenzációs koncertet adtak, majd szétvetettük a mozi épületét. Aki ott volt, az azt hiszem örökre megemlegeti ezt a koncertet. Még utóbb, adtak egy koncertet a helybélieknek, de akkor már nem volt meg az az igazi bulizós hangulat, mint nálunk a magyar koncertnél.?

Az íráshoz csak annyit tennék kiegészítésül, hogy az emlegetett Dinnyés Lajos a ma ismert rádiós műsorvezető: Boross Lajos volt. A többi stimmel. Azon meg senki ne lepődjön meg, hogy valamelyikünk éppen másnapos volt, hiszen a -25 fokban elég szépen és indokoltan fogyasztottuk  fagyás elleni folyadékokat. Pándi Andris, a gyelegácia vezetője minden reggel szondázta magát, keresett egy korlátot, s azon egy percig féllábon állva bizonyította állóképességét. Tovább csak azért nem állt féllábon, mert attól féltünk, hogy úgy fagy meg, s e pózban szállítása újabb nehézségeket okozott volna a tajgában.

Az Ifjúsági Magazinban megjelent képes beszámolót az Így írtunk mi rovatunkban olvashatjátok, s kiegészítésképpen válogattam még 80 képet, amit itt tekinthettek meg, igazolásul a leírtakhoz.