megjelenés dátuma: 2005-11-24 » szerző: Sebők János

1979 júniusában Kell-e nekünk Piramis brigád? címmel vitaindító cikket írtam arról, hogy az építőtáborokban Révész Sándor- és Som Lajos-brigádok, az iskolákban pedig Piramis őrsök, KISZ alapszervezetek alakultak, s a fiatalok presztízskérdést csinálnak abból, hogy a munkaversenyen legyőzzék azokat, akik a régi, munkásmozgalmi példaképek égisze alatt kapálnak vagy címereznek.

A téma - mondhatni - az utcán hevert, ekkor már a Piramis nevétől volt hangos a hazai rockzenei élet, s tízezres tömegek gyűltek össze a zenekar koncertjeire, de a konkrét cikkötletet egy Som Lajosnál tett látogatás adta. Interjút készítettem a zenekar vezetőjével, s eközben jónéhány meglepetés ért a zenész Bécsi utcai lakásán. Na de ne siessünk előre, kezdjük az elején.

Budaörsi lakosként én a Piramist először a budaörsi művelődési házban láttam, ahol 1977-ben még csak párszáz ember előtt nyomultak, de a "jelenség" már akkor és ott is érezhető volt a nézőtéren. Újságíróként arra voltam kíváncsi, az előző évek langyos nyugalma után mivel képesek ezek a zenészek fanatizálni a tizenéveseket, s hamar nyilvánvalóvá vált, hogy az új stílusú zene és Révész személye a titok nyitja. Dübörgött, lüktetett a banda, Sanyi pedig kedvenc volt, sztár, a kis csajok bálványa. Újdonság volt az is, hogy buli után - miközben a zenészek az öltözőben a bevételt egy nagy asztalon, tenyérrel tologatva az aprót - ötfelé elosztották, a takarítónők nemcsak nagy mennyiségű óvszert, hanem Technocol rapidos tubust és nylonzacskót is összesepertek. Egy új születő szubkultúra szereplőit és kellékeit láttam azon az estén, s ettől kezdve figyeltem a "csöves-jelenség" alakulását, illetve a Piramis pályafutását. Hónapok alatt be is futott a zenekar, s én interjút kértem Som Lajostól, aki - annyi hiábavaló próbálkozás után végre csúcsra jutott zenekarvezetőként - belvárosi, Bécsi utcai lakásában nyilatkozott.

A lakásba lépve kis híján hanyatt estem a látványtól. A csövesek zenekarának vezetője hivalkodó, luxus környezetben - mindenhol smukkok, formatervezett luxus giccsek, drága bútorok - fogadott, Napoleonnal kínált, s egy atlétatrikóban nyilatkozott. Hamar kiderült, hogy ez az ő igazi közege, de mint mondta a zenekar szerepköre megkívánja, hogy a közönség előtt más, "hiteles" legyen. Hamarosan elő is hozta a fellépő ruháját, amelynek része volt egy pár büdös bőr bokacsizma és egy pár lyukas zokni is. Magyarázatként elmesélte, hogy egy alkalommal túl közel merészkedett a színpad széléhez, s a rajongók letépték róla ezt a cipőt, s amikor kiderült, hogy neki is lyukas a zoknija, felordítottak, Ez a mi emberünk!, s azóta az ilyen "hiteles" cuccokban lép fel az imázs kedvéért. Som arról is beszélt, hogy a zenekar hetente sok száz levelet kap a rajongóktól (mutatott is pár érdekességet, később ebből született az Ifjúsági Magazinban a Kell-e nekünk Piramis-brigád? című írásom), amit hatalmas nylonzsákokba pakolnak el, s megválaszolásukkal az egyik zenekari tag nyugdíjas apukája (egykori párttitkár) foglalkozik, aki nemcsak okos tanácsokat ad, de természetesen igyekszik megfelelő ideológiai irányba is terelni a lázadó tizenéveseket.

Som kedélyesen, sztárságát élvezve beszélt mindenféléről, s ezek a nehezen összeilleszthető, hazug szerepek láthatólag nem zavarták. Mint utólag kiderült, ekkor már más vonatkozásban is kettős szereposztásban adta elő magát. Egyfelől nemzedéki bálványként az üldözött lázadó figuráját alakította, ugyanakkor gyümölcsöző kapcsolatokat ápolt nemcsak a hanglemezgyár Piramist támogató uraival, de a III/III-as ügyosztállyal is. (Amikor a nyolcvanas évek elején csempészési ügyek miatt elítélték, ezek a kapcsolatok, amelyek a legfelsőbb pártszintig terjedtek, a börtönből is kihozták.) No comment.

Erre az interjúra egyébként Piramis-vádirat című könyvében Som is emlékezett. Ime az ő változata: "Ezek (mármint az újságírók - a szerk.) viszont tisztában voltak azzal, hogy sajnos az írott szónak mindig volt és van is súlya, tömegeket mozgósító ereje. Tudják mindazok, akik ezt kihasználva próbálták manipulálni az olvasóikat, hiszen 75 %-uk kérdőjelek nélkül hisz bennük, elfogadja híreiket. Ráadásul ezek a figurák nem is éltek benne az egészben, csak mint az akváriumból a halak, tátogva nézték az élet pezsgését. Mert ugyebár van, aki halnak születik. Az azóta komoly könyvíróvá avanzsált arc egy időben nálam itta a Napoleon konyakokat, és zsákszámra vette fel kazettára a rockzene felépítettségére, stílusaira, nagyobb eseményeire vonatkozó észrevételeimet, elbeszéléseimet, később mindezeket a magáénak tulajdonította, ő a nagy öreg, Sebők János. Jó ital a Napoleon, kisfiam? Én is szeretem, módjával. Mindegy, ennyit egyelőre a téves információkról és informátorokról. Ez is egy korrajz, tükörkép. Biztos sok hasonszőrű kolléga érez így. Csak valamiért kussol. Úgy érzem viszont, hogy ki kell mondani: ki kell mondani, mert ha nem, megrohadsz belül. Márpedig rohadtul élni nem lehet. Legalábbis nem sokáig." No comment.