megjelenés dátuma: 2011-07-24 » szerző: Szerényi Gábor

A lenti cikk a minap jelent meg a hirado.hu oldalán. A szerző az Ifjúsági Magazin 1991 szeptemberi számának egyik cikkére emlékezik. Az eredeti cikket itt olvashatod PDF formátumban.

A feladat egyszerű. A kis piros szivacsgolyót becsippented a két ujjad közé, de úgy hogy ne látszódjon. Aztán így fordítod... meg ide... Közben takarod a kezeddel... de csak egy pillanatra... És kész. Látod, már nincs is ott.

V. főhadnagy még egyszer megmutatta a mozdulatsort. Mint minden zseniális bűvésztrükk, ez is könnyűnek látszott. Álltam a tükör előtt, utánoztam a főhadnagyot, ugyanúgy forgattam a kis kellékeket, és - tizenkettedszerre is elhibáztam. Vagy kilátszott a piros szivacsgolyó, vagy nem sikerült a gyufaskatulya alól észrevétlen kicsempésznem. Vagy egyszerűen kigurult. Agyrém. (Nem hiszem el, hogy nem tudom!) V. főhadnagy elnézően mosolygott és türelmesen újra és újra megmutatta, hogyan kell profi módon trükközni. Délelőtt tíz óra is elmúlt már. Tamás, az ifjúsági lap fotóriportere kezdett kifogyni a türelemből. "Ha még tovább szórakozol ezzel, nem leszünk meg az anyaggal!" Ingerülten rendezgette fotóstáskájában az objektíveket. Igaza volt. Egy nap kevés ehhez a riporthoz. Kriszta, a főszerkesztő adta a feladatot: nyári pénzkereseti lehetőségek fiataloknak. ("Kimentek az életbe, valami dögös, ütős vezető anyagot várok tőletek! Látjátok, itt egy külföldi minta!") Bámultuk a francia képeslapot, benne a követendő riport, amit persze magyarítanunk kell.

Egy nagy sporttáskába bekészítettem a kellékeket. Vidéki gazdálkodó jelmeze, ebben falusi tojást fogok árulni, drágábban, mint a boltokban. Szélvédő mosáshoz szakadt csavargó cuccai. A Dunakorzón régiséget, lomot kínálok megvételre turistáknak. (Tamás a lelkemre kötötte, hogy semmit nem adhatok el, a tárgyak az övéi, inkább alkudozás közben emeljem az árakat, a nagymamája megöli, ha nem visz vissza mindent hiánytalanul.) És a legrázósabb rész: itta piros, hol a piros-t játszani az Astoria aluljáróban. (Ehhez Korovjov-féle megjelenést találtam ki, Bulgakov a Mester és Margaritájának szélhámosának stílusát, tarka zakó, színes nyaksál, rikító viselkedés.) Önmagában mindegyik rizikós jelenet. Egyedül kell kimennem a különböző placcokra. Ki tudja kikkel hoz össze sorsom? Tamás diszkrét távolságból, teleobjektívvel dokumentálja szerepléseim, úgy hogy környezetem ne vegye észre. Ha netán balhé törne ki, odaszaladhat segíteni. (Erre a verzióra szívem - és idegrendszerem - szerint nem szerettem volna rákényszerülni.) Az itt a pirosozáshoz mindenképpen kellett, hogy a rendőrséget is beavassuk. Egy: ez illegális tevékenység, kettő: ha felbukkan konkurencia, nem szeretnék konfliktusba keveredni igazi bűnözőkkel. És harmadikként: valamennyire meg is kell tanulnom a játék fortélyait. (Fortélyait? Alapjait!) V. főhadnagy tökéletesen ismerte csínját-bínját a kifosztós szórakozásnak. (Tényleg, mi az a "bín"?) Megmutatta, hogy ez az a "játék", amiben a baleknek semmi esélye sincs a nyerésre. A virtuóz ügyességgel ide-oda rakosgatott dobozkák alatt soha nem lehet megtippelni a piros szivacsgolyó helyét. - Amikor ugyanis rámutatsz az egyikre, akkor már egyik alatt sincs ott! Elképedten néztem, hogy hiába koncentrálok erősen, tényleg lehetetlen ravaszabbnak lenni a zsonglőrnél. És még arra is képes, hogy miután vesztettem, megmutatja, hogy a másik dobozka alatt ott van a golyó. (Közben visszatrükközte oda!) Megállapodtunk, hogy a civilruhás V. főhadnagy mindenképpen a közelben lesz, amikor én megpróbálom eladni friss tudományomat. (Mint később kiderült, nagyon is szükség volt rögtönző leleményességére, túl a védelmi feladatán.)

De előbb a szélvédőmosás a Ferenc körút, Üllői út kereszteződésénél. Már van versenytárs, két fiatalabb legény, de nem próbálnak elhajtani. Inkább jó tanácsot adnak: "nem kell annyira felhabosítani a mosóvizet, sokba kerül az anyag", és különben is, nem az a cél, hogy az autó üvege tiszta legyen. (Eszembe jut, hogy New Yorkban hatóságilag tiltották be ezt a fajta koldulást, mert ez lényegében az.) Nem esik jól ez a szerep, Tamásnak jelzem, ha megvan a fotóival, akkor lépjünk új színhelyre. A szupermarketben vásárolt tojásokat próbáltam ezután a Nyugatinál árulni - sokkal drágábban -, de igazából örültem, hogy senki nem vett. (Egy röpke dialógust adott a sors: "Friss ez a tojás?" - kérdezte egy járókelő. Mire én: "Tetszik gondolni, hogy Ceglédbercelről nem frisset hoznék?") A Múzeum körúton Tamás autójában vedlettem át "ördögien ravasz szélhámossá." Szemem riadtságát napszemüveggel álcázva ereszkedtem alá az aluljáróba. (A közterületfelügyelők épp másfelé vonultak, hát akcióba lendültem.) Láttam én már a városban, hogy megy ez a buli. Kellenek minden irányban megfigyelők, akik jeleznek, ha rendőr közeledik. És kellenek játszótársak, hozott anyagból. Mint régen a vásároknál a lacikonyhások emberei, akik azért ettek jóízűen és látványosan csemcsegve, hogy gusztust keltsenek a többiekben. A beetető ember eljátssza, hogy vonakodik, aztán mégis bepróbálkozik, és csodák csodája: nyer. Egyébként a balekot is hagyják kicsit nyerni, hogy aztán annál önfeledtebben - és több pénzzel - veszítsen. Valahogy nem voltam bizalomgerjesztő. Oda-odalestek barna papírdobozaimra, ahogy konferáltam magam - "csak tessenek megpróbálni, nagyszerű lehetőségük van nyerni, mivel én egy kezdő vagyok ebben a szakmában!" (Nem is sejtették, hogy milyen őszinte voltam. És közben rakosgattam dobozkáim ide-oda, ahogy a főhadnagy úrtól tanultam. Ő természetesen a közelben téblábolt, civilben.) Én egyre hajszoltam a végzetet. ("Csak egy próbát! Könnyű és gyors pénzkereset!")

Végül egy fiatalembert sikerült rávenni - pechemre - a játékra. Rámutatott az egyik dobozkára - addigra már többen közelebb merészkedtek -, s uramfia, láss csodát: ott volt a piros szivacsgolyó! Fizethettem ki a nyereményét. (Végtelenül el voltam keseredve, ugyanis a saját pénzemet voltam kénytelen odaadni, a szerkesztőség nem támogatta a munkán belüli hazárdjátékot.) De nem mutattam bánatom. Sőt. Biztattam a többieket. "Na, ugye hogy lehet nyerni!" Persze gyanakodtak, hogy ez egy beugratás része volt. V. főhadnagy átérezve helyzetemet, odalépett, hogy mentse, ami menthető. Egy percen belül visszanyerte az ismeretlen fiatalembertől veszteségemet. (Hálatelt szívvel gondoltam a rendőrségre, mert később diszkréten vissza is adta aznapi uzsonnapénzemet.) Miközben Tamás önmagát láthatatlanná varázsolva fotózta a megismételhetetlen jeleneteket, egyszercsak felbukkant egy hórihorgas, vöröshajú angol srác, mamájával, érdeklődve, naivul. (Mint egy gazella a szavannán, kíváncsiskodva az oroszlánbarlangnál.) "Ez egy magyar kaszinó, ahol szinte lehetetlen veszíteni, tegyen egy próbát!" - hazudoztam gátlástalanul és behízelgően. Láthatóan hezitált. "Kockáztasson egy keveset!" - apelláltam a britek genetikusan meglévő fogadási készségére. Valahogy még a műmosolyom is olyan barátságossá vált egy pillanatra. Vesztére. Nesze neked, brit birodalom! Szegény ánglius fiú, elvörösödő fejjel tejelt le, s szégyenkezve kullogott el mamájával a színről. (Hogy a többiek ne lássák nemes nagylelkűségemet, V. főhadnagyra hagyva a kellékeket, az angolok után rohantam, s nyújtottam vissza a pénzüket: "csak játék volt, egy riportot készítünk, a rendőrség támogatásával a tiltott szerencsejátékokról, de ez önöknek nem kerülhet pénzükbe." Megkönnyebbülten mosolyogtak. Mégse olyan sötét Balkán ez a Magyarország.) Tamás, mint egy evangéliumot hozó angyal közölte, hogy elég fotó készült már, részéről kész az anyag. Biztosítottam őt és a főhadnagyot is, hogy ebből én már több cikket is meg tudok írni. És leghőbb vágyam, hogy e ribillió után egy buddhista meditációról készítsek riportot. Ehhez tengerparti pálmafák alatt kényszerítem magam, hosszasan heverve, az élet bölcsességein való - testet, lelket próbára tévő - elszánt meditációra...