megjelenés dátuma: 2009-12-07 » szerző: Csontos Tibor

Csonti, gyere már át, dolgozzunk egy kicsit! - sosem felejtem el, amikor ez a rőtszakállú, mackó-külsejű művész és bibliofil a jellegzetes dörmögő hangján kiszólt a szobájából az Ifjúsági Magazin, Dohány utcai szerkesztőségében. Nem lehetett ellenállni, odahagytam Optima írógépemet, s átruccantam Pécsi Gabihoz, aki már töltött is kedvenc vörösborai valamelyikéből. Ha elfogyott, mentünk is a szerkesztőségi épület alatti Diófa étterembe, hogy a legendásan jó brassói aprópecsenyéjük mellett folytassuk a munkát.

Az utolsó szerkesztőségi hobók egyike volt, szeretni való, mindig derűs, rendkívül művelt és kifogyhatatlan a történetekből. Akkoriban a tervezőszerkesztők még oldalanként ragasztgatták a cikkeket, a fotókat, az illusztrációkat, rajzolták a címbetűket. Nem kis munkát, odafigyelést és kreativitást jelentett hatvannégy oldalt megtervezni és manufaktúraszerűen elkészíteni. Öröm volt nézni, hogyan szülte meg hónapról hónapra az IM oldalait "A Pécsi". Közben persze fogyott a vörösbor, a finom szendvics, majszolásuk közben folyton olvasott. Mindig ott hevert az asztalán valamilyen klasszikus, de a lektűrt sem nézte le olyankor. Mindig betűéhsége volt. Alkalmazott grafikusként könyvborítókat is tervezett, a Magvető Könyvkiadó RA-RE könyvsorozatát ő készítette, a borítóötletek gyakorta ott születtek a szerkesztőségben a szemünk előtt.

Az a ritka szerkesztőségi ember volt, aki kedélyességével, humorával meghatározta a napok hangulatát, ugyanakkor régi vágású, finom, csokornyakkendős úriemberként is felbukkan az emlékezetemben. Jó szívének többször élveztem az áldásait. Amikor 1979 nyarán elkezdtem újságírói pályámat az Ifjúsági Magazinnál, a kezembe nyomott egy halom múlt század eleji újságot, mondván, szagoljak bele a sajtótörténetbe, van mit tanulni belőle, később pedig Fanni lányom születésekor megajándékozott Kármán József Fanni hagyományai című művének egyik 1905-ös kiadásával.

Majd antikváriumot nyitott Óbudán, a Lajos utcában. Mivel a közelben dolgoztam, olykor beugrottam hozzá, mindahányszor büszkén mutatta meg ízléses üzletét, különösen a vevőktől elzárt iroda-restaurátori helyiséget, ahol minden a szépmúltról, az irodalomról, a történelemről, a térképekről szólt. Ott beülni a székébe olyan volt, mint egy időgépben helyet foglalni. A minap láttam a televízióban az Argó című játékfilmet, melynek egyik jelenete mintha éppen az ő antikváriumában forgatódott volna.

A Pécsigabi már ott ül az időgépben. Nem lehet, hogy egyszer majd ne szóljon rám: "Csonti, gyere már át, dolgozzunk egy kicsit!"